irodalom házidoga

Ez a vers nem kicsit naturalista. Eszembe juttatja nekem is az ilyen békás sztorikat, igaz mi sokkal "finomabban" bántunk velük. Most vissza gondolva az emlékekre sajnálom azokat a békákat, de akkor fel sem merült bennünk, hogy hülyeséget csinálunk. Az egész verset Babits úgy írja le, mintha egy háború lenne, a békák és közöttük. Úgy tűnik, hogy haragudtak arra az állatra, szerintem ez azért van, mert féltek tőle és így le tudták győzni a félelmüket, vagy legalábbis a békát.

Babits ezt a verset már a világháború alatt írta. Érezhető belőle, hogy aggódik a népért. A nép nevében szól, prófétaként. A költő nagyon a háború ellen van és félt minden embert. Ellene van az értelmetlen öldöklésnek. A verset olvasva rájövünk, hogy mi is ezt gondoljuk a háborúról, csak ezt mi nem tudjuk leírni ilyen szépen. Úgy összességében tetszik a vers, mert jó dolog, ahogy aggódik a népért és ezt nagyon szépen írja le. Beszélő címe van, ami arra mutat előre, hogy várja a feltámadást.

Kétszer is elolvastam az Édes Annát, igaz csak röviden, de azért írok róla blogot. Összességében tetszik a regény, mert érdekes dolgokról szól. Tetszik Vizyné nagyvonalúsága és mindig az jut eszembe róla, hogy ma is sok ilyen ember van, aki mindig éreztetni akarja hatalmát. Eredeti hosszába elolvastam a Vad éjszakát, nagyon tetszett, mert Kosztolányi nagyon finoman írja le az olyan dolgokat is. Felfedeztem benne egy szép metaforát (olvasztótégely, a természet titokzatos krátere). A regény vége elég lehangoló, mert szerintem senki nem számít arra, hogy Édes Anna megöli a munkaadóit. Anna egy szolid, tisztességes lánynak tűnik, nem várunk tőle egy ilyen tettet.

Ez egy nagyon érdekes vers, főleg a refrénje miatt. Babits először még nagyon azt sugallja, hogy el akarja kerülni a halált, egyszerűen nem tud beletörődni a közeledtébe. Ez a hangulata a 7. versszaknál már átvált beletörődésbe. A vers végén még megemlíti, hogy csak az asszonyi jóságra számíthat. Ez az érzés, amit a vers sugall, nagyon ismerős. Én is így szoktam lenni az irodalom témazárókkal, mint Babits a halállal. El akarom kerülni, meg akarom úszni valahogyan (mert nem szoktak jól elsűlni). Ez mellett az érzés mellett persze tudom, hogy úgyse fogom megúszni... Végül beletörődöm, hogy "Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!"

A novellák általába tetszenek nekem, mert hatással vannak rám és elég sokáig a fejemben jár a történetük. Ennek a novellának a története és a mondanivalója szerintem minden korban megállja a helyét. Leginkább az tetszik, hogy Kosztolányi milyen finoman írja le az emberi jellemeket. Ebben a novellában az a "tipikus" helyzet is megjelenik, hogy amikor nem találják a tolvajt, a legközelebb álló és legártatlanabb emberre fogják a bűncselekményt. A másik dolog, ami szembetűnt az az, hogy a rendőrök, akik elfogják Paulinát elég IQ-fighter - ek. Az egyik alacsony és bandzsa, a másik magas és mamlasz, (ez a típikus páros). Tetszik a novella végén az, hogy az emberek kiállnak az igazság mellet (igaz, csak a költő és a bölcs).

Ez a vers negyon érdekes és talán az a legjobb szó rá, hogy monoton. A vers elején még tudja az ember mi az a fekete (az egy szín). A vers végefele olvasva már elgondolkodtam róla, hogy mit is jelent az a szó, hogy fekete. Ha nem gondolok bele abba, hogy a fekete egy szín akkor ennek a szónak sárgás-zöldes színt adnék, a vers végefele nálem már ez dominál és így olvasva egész jó vers lesz. Ha végig eszembe tartom, hogy a fekete egy szín akkor ez az egész vers olyan negatív és depis hangulatot közvetít.

Ez a novella annyiból félelmetes, hogy nagyon sok ilyen gyilkosság történik manapság is. Sok embert valami értékes tárgyáért megvernek vagy akár meg is ölnek, hogy elvegyék tőle. Erről a novelláról mindig egy XIX. századi CSI helyszinelők jut eszembe. Tetszik, hogy az "ártatlan" szereplőknek "ártatalan" nevük van, például: Bodri Juhász. A gyilkosnak pedig olyan elrettentő neve van: Veres Juhász. Bodri Juhász felesége nagyon ragaszkodik a családjához, mert egy év mulva se tud elszakadni attól a helyszíntől, ahol megölték a családját.

Jónás imája nem egy könnyen érthető vers és megtanulni se volt könnyű. Nagyon nehéz rájönni, hogy vajon Babits mit akar üzenni az olvasónak, vagy milyen érzések kavarogtak benne, mikor írta. Nagyon tetszik ahogyan leírja, hogy már nemigazán van hangja "Hozzám már hűtlen lettek a szavak". Ez szerintem egy nagyon jó indítása a versnek. Utána olvashatjuk, kéri Istent, hogy segítsen neki igazgatni a szavait (tudjon jó verseket írni). A végén még arra is kéri a Gazdát, hogy amíg meg nem hal tudjon beszélni. Úgy összességében tetszik a vers, mert nagyon szépen ír le egyszerű dolgokat.

Amikor órán vettük ezt a verset, akkor az egyszer örültem, hogy Kriszti nem volt suliban, mert nem tudom, hogyan jelenítettük volna meg a vershelyzetet. Tetszik ez a vers, mert szerintem egy nagyon szép helyzetet mutat be. Ez egy visszafogott szerelem, mint általában az öregeknél szokott lenni. De a vers mondanivalója szerintem az, hogy öreg költő mindig együtt lesz a feleségével, és ameddig csak él vigyázni fog rá. Ez a vers szerintem örökzöld, mert minden korban van mondanivalója. Általába minden ember el fog jutni oda, hogy a kedvesének elmondja, hogy örökké vele fog maradni, ezért gondolom, hogy ez a vers minden korban megállja a helyét.

Ady ebben a versében leírja, hogy ő hogyan érzi magát magyarként. A versben fellelhető egy nagy ellentét, szerintem az utolsó versszak totál ellentéte az elsőnek. Az első versszakban is egy ellentétre bukkanhatunk, "mindennél keserűbb, de mindennél igazabb". Nagyon tetszik ez a rész mivel igaz, hogy sokat szenved, de attól még igaz magyar tud- és akar maradni. Ennek pont ellenkezőjét írja az utolsó versszakban, mivel: "Az én magyarságom: nincs ilyen átkozott, nincs ilyen igazi", (szerintem ezt nem kell magyarázni...). A verset úgy kezdi, hogy minden körülmény között tud magyar maradni, majd oda jut el, hogy a magyarsága nem is olyan igazi. A két köztes versszakban pedig az jelenik meg, hogy a magyarsága véres és fekete, egy nagy sirató.

Nagyon érdekes, hogy Ady azt látja, hogy a fejlődéshez a népnek szenvedés kell. Igazából nem értem, hogy miért gondolja így, mivel már eddig is sokat szenvedtünk. A másik érdekes dolog a verssel kapcsolatban az, hogy megkérdőjelezi Isten létezést. Már az első sor nagyon furcsa: "Ha van Isten, ne könyörüljön rajta". Azzal indítja a verset, hogy hagyja szenvedni a magyarokat. Az első versszakban még az is benne van, hogy minden féle népet befogadtunk, ezért mi is és ők is szenvedjünk. Lényegében az egész vers arról szól, hogy a fejlődésért szenvednünk kell. Úgy összességében a vers tetszik, csak nem értek egyet azzal, hogy még több szenvedés kell.

Ez a vers egy nagyon érdekes helyzetet ír le, ami napjainkban is jelen van. A verset elolvasva az a kép tárult a szemem elé, hogy egy nő, szakadt ruhákban, mezítlább áll/térdel egy fehér öltönyös, lakkcipős, bársonyszélkben ülő, szivarozó ember előtt. Ez a vers a nagy társadalmi különbségekre is rámutat. Annyiban teszik, hogy nagyon jól írja a vershelyzetet, de maga a szituáció viszont vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Ahányszor elolvasom mindig megsajnálom a kéregetőt és haraggal vagyok a nagyúr felé.

Mintha Ady leírná, hogy hiányzik a lelkéből egy darab (csonka a hold). A vers 2. sora nagyon tetszik. "Az éj milyen sivatag, néma" az éj, a sivatag és a némaság is olyan szomorú dolog és azt így együtt nagyon szépen írja le Ady. A 2. vsz-ban is megjelenik, hogy csonka a lelke: "Minden egész eltörött". Itt is megjelenik, hogy az életet már nem élvezi, minden csak darabokban. Az utolsó versszakban az élet, mint rossz szekér jelenik meg. A vers tartalma szerintem nagyon hasonlít a "Szeretném, ha szeretnének" című versre. Mindegyik az embernek a csalódott, elveszett és szomorú lelki állapotát írja le.

Ebben a versben a cím magáért beszél. Szinte benne van, hogy a vers miről fog szólni. A "Szeretném, ha szeretnének" érzés szerintem minden embernek ismerős érzés. Biztosan minenki volt olyan korszakában, mikor azt érzi, hogy az emberek nem foglalkoznak vele. Úgy egyedül tengődik a világba és ilyenkor nagyon szüksége lenne valamire, vagy valakire. Ady ezt az érzést nagyon szépen leírja, mikor bennünk csak annyi fogalmazódik meg, hogy "szeretném, ha szeretnének".

Adynak ez a verse nagyon érdekes és elgondolkodtató. Engem az a rész fogott meg belőle a legjobban, mikor azt írja, hogy az ősz megsúgja neki, hogy meg fog halni. Úgy gondolom, ugyan mi még messze vagyunk ettől az érzéstől, de minden ember életében eljön az a pillanat, mikor úgy érzi, hogy "ketyeg az órája". Az ősz mint már megszoktuk a halált, az elmúlást jeleníti meg. Így is van és azt Ady nagyon szépen jeleníti meg. Szerintem egy ellentét is fellelhető a versben mert kánikulában (ami ugye nyáron szokott lenni) megy a Szajna felé, amikor találkozott vele az ősz. Ez a része a legjobb, hogy a fülébe súgja, figyelmezteti. Utána az élet megy tovább, csak már annak a tudatába, hogy egyszer ő is, mint minden ember, meg fog halni. Ez az érzés az idős embereknél szerintem biztosan fellelhető, valamikor majd mi is találkozni fogunk az ősszel és majd nekünk is fülünkbe súg valamit.

Ezt a novellát, mikor elolvastam, a végén egy jót nevettem. Az egész művet Kis János (főszereplő) szánalmassága teszi vicessé. Lehet, hogy az én felfogásommal van baj, vagy nem vagyok elég komoly, de ezen csak nevetni tudtam. Az a mű lényege, hogy van egy ember, akinek az az életcélja, hogy egyen. Egyszer meghívják egy lakodalomba, ahol annyit evett, hogy belehalt. Igaz nem abba, hogy sokat evett. Hanem egy húsfalat a torkán akadt és majdnem megfulladt, de sikerült visszaköhögnie. Másodszor is megpróbálta lenyelni, akkor viszont megfulladt tőle. Lehet, hogy fáradtnak vagy szórakozottnak kell lennie az embernek, hogy ezen nevetni tudjon... Nekem sikerült.
Kis János egy nagyon elvont személyiség lehet és szerintem vannak ilyen emberek, akiknek ilyen egyszerű életcéljai vannak. Számomra azért vicces, mert egy mindennapi dolog (az evés) a főhős életcélja. Ilyen nem cél főleg életcél nem lehet. Ha valaki éhes, az eszik, de nem azért, mert hobbija vagy életcélja.

Ez a vers egy nagyon "érdekes" helyzetről szól. Azt az állapotot mutatja be, mikor az emberek kint vannak a háborúban, a csatatéren és itthonról aggódnak értük. Mi ezt a helyzetet nem tudjuk átélni, mert nem vagyunk és nem is voltunk ilyenben, de a nagyszüleink tudnának mesélni arról, hogy milyen érzés volt mikor szeretteik kimentek a frontra és akár több évig is nem hallottak felőlük semmit. Borzasztó lehetett. Ez a vers egy intés, felszólítás az őrzökhöz, azokhoz, akik a hazát védik, hogy vigyázzanak magukra. Ady nagyon szépen írja le, érdemes elolvasni, aki még nem tette meg.

Ez a vers egy igen rövid mű, de annál többet mond... Nagyon érdekes, hogy Ady mennyivel szebben ki tudja mondani azt a mára is érvényes helyzetet, hogy a magyar elét nehezebb és több a szenvedés itthon, mint külföldön. Ady leírja, hogy "Sósabbak itt a könnyek, a fájdalmak is mások...", ezt csak úgy fogalmaznánk meg, hogy a hazai élet több szenvedéssel jár mint a külföldi. Tetszik ez a vers, mert ha tovább gondoljuk, hogy számunkra ez mit jelenthet akkor rájövünk, hogy a mai életünk is ilyen. Az ország csődben van, nehéz előrébb lépni, munkanélküliség van, a fizetések csökkennek, az árak nőnek; ez teljesen az, hogy "Sósabbak itt a könnyek, a fájdalmak is mások...".

Ez a vers tetszik nekem, mert olyan mozgalmas és szerintem vidám is. Az órán megbeszéltük, hogy egy szerelem elmúlásáról szól és azt mondja, hogy a szerelem harc. Nekem kicsit másabb érzéseim támadtak a verssel kapcsolatban. Mint már írtam, szerintem vidám vers és én úgy gondolom, hogy a pár "turbékolását" írja le. Játszanak egymással, szórakoznak és a vers vége már az, hogy elterülnek az avaron... Az utolsó versszak írja, hogy ez az utolsó nászuk. Szerintem Ady a verset utólag írta (mármint a történtek után) és a költő összefoglalja a történteket ami után szakítottak.

A vers címét elolvasva lehet arra számítani, hogy az Alföldről lesz szó, nem is csalódunk. A művet olvasva elém tárult az az elvadult, elhanyagolt táj. A vers képe úgy maradt meg bennem, hogy szép nyári napsütésben a szél kicsit lengedez, gazos és magárahagyott sík mezőn. Egy kicsit, mikor tovább gondoltam, az az érzésem támadt, hogy azt a mai helyzetet mutatja be, amiben az embereknek szinte nap, mint nap meg kell küzdenie azért, hogy érvényesüljenek. Azért, hogy valaki előrébb tudjon jutni, sok embert félre kell löknie. Elég ha csak arra gondolunk, hogy ha akár egy munkahelyre, akár egy iskolába jelentkezünk "meg kell küzdeni a helyért". Ilyenkor szerintem elvadult tájon gázolunk, főleg ha "erős a mezőny".

Ez a vers kicsit hosszú és nehéz a nyelvezete, ezért nem fog a kedvenceim közé tartozni. A mondanivalója viszont nagyon jó/érdekes és ma is helytáló. A tenger az mindig az élet szimbóluma és a rajta hánykódó hajó az ember maga. A első versszakban a hajó már magára is marad. Az ember egyedül hánykódik az élet tengerén, ami szerintem úgy jelenik meg mint egy jó dolog, mert mérhetetlen nagy szabadsága van. Ezzel szerintem mi is így vagyunk, hogy néha vágyunk arra, hogy egyedül legyünk és szabadon azt csináljuk amit akarunk. Ez darabig tetszene is nekünk, de az ember egy társas lény, úgyhogy egyedül nem sokáig bírnánk, szükségünk van társakra. A hajó találkozik nagy viharokkal, ami nekem úgy tünik, hogy tetszik neki. Ezt is vissza tudjuk vezetni a mindennapi életbe: mindig vágyunk arra, hogy történjen valami és néha annak is örülönk, hogyha valami rossz dolog történik, például: "katasztrófatúristák". Mondjuk ha van valamilyen baleset, mennyi ember körülállja a helyszínt és csak bámulnak, de ebben az a jó, hogy nem velük történik és a más baján kiélhetjük a saját borzongásunkat.  Az a hajó is csak hánykódik és várja, hogy történjen valami. Rimbaud leírja, hogy sokat látott már, sokat tapasztalt és szerintem meg akar halni, de nem tud. Mikor olvastam már azt vártam, hogy süllyedjen már és haljon már meg. Aztán végre elsüllyed, de itt még mindig nem halt meg. A halált itt egészen valóságosan jeleníti meg (pesze szimbólikusan), mert az ember halála egy hosszabb folyamat (a természetes halál), amiben sokszor megjelenik az elvágyódás, mert már belefáradt az élet küzdelmeibe. A vers végén már megjelenik, hogy a mennyország kapuja, az örök élet lehetősége. Szerintem ő már az örök életre vágyik, az élet mindennapi hánykódásai helyett. Számomra ezt elég nehéz megérteni, de idős emberekkel beszélgetve elég sokszor tárul elénk, hogy ők is ilyesmi állapotba vannak (belefáradtak az élet küzdelmeibe).

A címet értelmezve gondolhatjuk, hogy az elmúlásról lesz szó. A verset olvasva ebben nem is csalódunk. Sok vers az őszt mint remény nélküli elmúlást jeleníti meg. Ez a mű abban más, hogy itt Rilke reménykedik és lezár egy éppen aktuális helyzetet. Az első versszakban "Itt az idő Uram. Nagy volt a nyár." a költő lezárja a nyarat, erről az egy sorról egy másik vers pár sora jutott eszembe: "vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak...". A második versszakban kéri Istent, hogy adjon még egy kis napfényt, had piruljanak a gyümölcsök. Szerintem Rilke itt azt akarja az mondani, hogy ne jöjjön még az ősz, még egy kicsit had élvezze a nyár melegét és hangulatát. A harmadik, egyben utolsó versszakban Rilke lezárja az éppen aktuális helyzetet, mert azt írja, hogy akinek nincs háza, annak nem is lesz; aki egyedül van egyedül is fog maradni. A verset pedig egy gyönyörű őszi képpel zárja le.
Tetszik ez a vers mert különleges attól, hogy még reménykedik abban, hogy a nyár még marad egy kicsit és mikor belátja, hogy jön az ősz akkor viszont lerögzít egy éppen aktuális helyzetet. Az jut eszembe erről a versről, hogy mi is így vagyunk az ősszel. Az ősz számunkra is az elmúlást és a halált jeleníti meg, mivel kezdődik az iskola. Még mi is reménykedünk a nyár hangulatába, de amikor lehullik az első falevél (megkapjuk az első egyest) akkor tudatosul bennünk, hogy vége van a nyárnak és neki kell állni tanulni.

Ez a regény nekem sokkal jobban tetszett, mint a Sirály, pedig a vadkacsának is elég abszurd a története. Ibsen csak a másik felvonásban tárja az olvasó elé, hogy miért vadkacsa a regény címe. Az első fejezet elég unalmas is, mert abban az olvasó csak a szereplői kapcsolatokat (gubancokat) ismeri meg. Utána már jobb lesz, mert fény derül az érdekes szereplői jellemekre és a kacsa szerepére. Ekdalt számomra az egyik legszimpatikusabb szereplő, mert semmi nem érdekli és csak a padláson élő állatok gondozása. Nagyon tetszik benne, hogy nem veszi ki a részét a bonyodalmakból és a viszályokból, hanem csak teljes nyugodtsággal az állataival foglakozik. Még a fiával néha vadászatot is szoktak tartani a padláson. A másik szereplő, akinek a jelleme még nagyon teszik, az Hjalmart. Őt semmi más nem érdekli, csak az, hogy feltaláljon egy olyan valamit, amitől jobb lesz a családjának (híresek lesznek). Ez a dolog annyira beteg, hogy már jó (szerintem). Hedvig egy nagyon érdekes szereplő. Csak a padlásszobában szétszóródott könyvek olvasásával van elfoglalva és nem akar elmenni sehova, hanem egész életét a szüleivel akarja leélni. Ez a regény szerintem zseniális, Ibsen olyan dolgokat ír le benne, amik olyan betegek, hogy már jók. Valószínüleg szerintem ezeknek az érdekes viselkedési rendellenességeknek szimbólikus jelentésük lehet. De inkább én azokat nem szeretném megérteni, mert így jó ez a mű: így natúrban és nem továbbgondolva.

Ez a mű nagyon nem tetszett. A könyvet elolvasva (közbe pár oldalt kihagyva) rájöttem, hogy én utálom a drámaiatlan drámakat. A tanulsága számomra a regényből az, hogy legközelebb ha nekiállok valamit olvasni megnézem, hogy mi a műfaja, és ha drámaiatlan dráma akkor nem olvasom el. Az egész regény során nem történik semmi, úgyhogy le a kalappal Csehov előtt, mert a semmiről tudott sokat írni. Ezt én is szeretném tudni, hogy a semmiről hogyan lehet ennyit írni, mert akkor lehet, hogy jobban sikerülnének az irodalom témazáróim. Rátérek egy kicsit a műre. Az egész történetben nekem Trigorin személye tűnik csak úgy, hogy próbál valami értelmeset tenni. Meglátja a saját szerencsétlenségét és próbál tenni ellene. Trepljov egy szóval jellemezve: gáz. A gondjainak úgy próbál végetvetni, hogy öngyilkos akar lenni és olyan szerencsétlen volt, hogy először nem sikerült neki. Másodszorra szerencsére már tapasztaltaltabb, és sikerül az öngyilkossága. A mű ezzel zárul, ez számomra dupla öröm volt.

A novellák nekem sokkal jobban tetszenek, mint a versek. Ha jól émlekszem ezt nem vettük órán, de azért szeretnék írni róla. A történet egész valóságosnak tűnik. A papám szokott ilyen, ehhez hasonló történeteket mesélni. Ezekről az ember általában nem tudja, hogy menyi valóságalapjuk van, mindenesetre nagyon szeretem az ilyen novellákat. Ez a novella arról szól, hogy van egy Bulgyejev neveztű nyugalmazott tábornok, akinek megfájdul a foga. Minden féle módon próbálják elmulasztani a szörnyű fájdalmat, mindenfélét itatnak vele és sokféle gyógymódot kipróbálnak, de a fogfájás nem múlik el. Ivan Jevszejics-nek jut eszébe, hogy van egy olyan ember aki ráolvasással gyógyít, csak igen messze lakik, ezért levelet kell írni neki és meggyógyítja távolról a fájos fogat. A levelet meg is írják, de nem jut eszébe Ivan Jevszevics-nek a címzett neve. Nagyon sokat találgatják, hogy hogyan hívhatják azt az embert: "valami lóneve van". Bulgyejev már nem bírta a fájdalmat ezért kihuzatta a doktorral a fájós fogat. Ez után, mikor a doktor megy haza (ahogy lenni szokott) akkor jutott eszébe Jevszevics-nek a távgyógyító neve: Zabos.
Amikor elkezdtem olvasni, igen fura volt, mert a cím nemigazán illett össze a történettel, kiváncsi voltam, hogy Csehov miért ezt a címet adta a novellának. Körülbelül az egész történet egyharmadánál derül ki az olvasó számara a cím mivolta. Nagyon tetszik még a novella csattanója, amikor pont az orvos (aki kihúzta a fájós fogat) vezeti rá Jevszevics-et a távgyógyító nevének kitalálására. Összegezve: ez a novella nagyon teszik nekem!