Ez a vers kicsit hosszú és nehéz a nyelvezete, ezért nem fog a kedvenceim közé tartozni. A mondanivalója viszont nagyon jó/érdekes és ma is helytáló. A tenger az mindig az élet szimbóluma és a rajta hánykódó hajó az ember maga. A első versszakban a hajó már magára is marad. Az ember egyedül hánykódik az élet tengerén, ami szerintem úgy jelenik meg mint egy jó dolog, mert mérhetetlen nagy szabadsága van. Ezzel szerintem mi is így vagyunk, hogy néha vágyunk arra, hogy egyedül legyünk és szabadon azt csináljuk amit akarunk. Ez darabig tetszene is nekünk, de az ember egy társas lény, úgyhogy egyedül nem sokáig bírnánk, szükségünk van társakra. A hajó találkozik nagy viharokkal, ami nekem úgy tünik, hogy tetszik neki. Ezt is vissza tudjuk vezetni a mindennapi életbe: mindig vágyunk arra, hogy történjen valami és néha annak is örülönk, hogyha valami rossz dolog történik, például: "katasztrófatúristák". Mondjuk ha van valamilyen baleset, mennyi ember körülállja a helyszínt és csak bámulnak, de ebben az a jó, hogy nem velük történik és a más baján kiélhetjük a saját borzongásunkat.  Az a hajó is csak hánykódik és várja, hogy történjen valami. Rimbaud leírja, hogy sokat látott már, sokat tapasztalt és szerintem meg akar halni, de nem tud. Mikor olvastam már azt vártam, hogy süllyedjen már és haljon már meg. Aztán végre elsüllyed, de itt még mindig nem halt meg. A halált itt egészen valóságosan jeleníti meg (pesze szimbólikusan), mert az ember halála egy hosszabb folyamat (a természetes halál), amiben sokszor megjelenik az elvágyódás, mert már belefáradt az élet küzdelmeibe. A vers végén már megjelenik, hogy a mennyország kapuja, az örök élet lehetősége. Szerintem ő már az örök életre vágyik, az élet mindennapi hánykódásai helyett. Számomra ezt elég nehéz megérteni, de idős emberekkel beszélgetve elég sokszor tárul elénk, hogy ők is ilyesmi állapotba vannak (belefáradtak az élet küzdelmeibe).