irodalom házidoga

Szerintem az eddig tanult versek közül ennek a legnyílvánvalóbb a mondanivalója. Maga a vers tetszik, ahogyan leírja Rilke az állat bezártságát. De ugyanakkor haragra is gerjeszt mert az fut át mindig az agyamon (akárhányszor elolvasom), hogy tenni kéne valamit az ilyen bezárt állatokért. Tudom ennél tovább kéne látni, mer Rilke biztos, hogy nem volt "greenpaece aktivista". Na! Ha kicsit elmélyülünk a vers igazi mondanivalójában, nagyon hamar rájövünk, hogy az ember be van rekesztve a saját kis körébe és csak ritkán lát a "ketrecen" kívülre. Nagyon szépen leírja a költő az első versszakban, hogy a párduc már úgy kimerült, hogy nem lát, úgy érzi, hogy a rácsokon túl nincsen világ. Az ember is ilyen, annyira magunkba tudunk fordulni, hogy nem érdekelnek a körölöttünk zajló események. A második versszakban már azt írja Rilke, hogy a párduc hatalmas ereje magába van fojtva, mert a rácsok ellen úgysem ér vele semmit és olyan kis helyre van bezárva, hogy erejét nem tudja kitölteni, pedig ebben a hatalmas erőben egy nagy akarat áll. Szerintem ez azt jelenheti, hogy ha az ember magábafordulva éli az éleltét akkor a barátainak, a közösségnek, akár az emberiségnek nem tud jót vagy hasznosat tenni, mert ahhoz meg kéne nyílni. A harmadik versszakban már azt írja le Rilke, hogy ez a párduc a "full homály" állapotában van, mert ha felnyitja a szemét és lát valamit a világból az eljut a szívéig, de ott megszűnik. Nem tud kilépni ebből az állpotából. Az egész vers erről az egyáltalán nem természetes helyzetről szól. Az embernek nem szabad magába fordulva élnie, hanem élveznie kell az életet.
Most még eszembe jutott egy záróakkord: "Carpe diem!"

Ez a vers tetszett nekem. Már a címben megjelenik a tenger, tehát már lehet számítani arra, hogy valamilyen elvágyódásról lesz szó. Az első sorban megjelenő gondolatot szerintem kétféle képpen lehet értelmezni. "olvastam minden könyvet" Az egyik: elolvasott már minden könyvet és még mindig annyira unatkozik, hogy el megy otthonról. A másik: sok könyvet elolvasott már és az tárult elé, hogy máshol mennyivel jobb és nyugodtabb lehet az élet; ezért vágyakozik más tájékra. A verset tovább olvasva: elmondja a költő, hogy semmi nem tartja vissza, sem a kert, sem a nő szoptatva gyermekét. "Megyek!" Nagyon menni akar, mert még a kert és ez az ártatlen kép sem hatja meg, ami pedig a legnagyobb visszatartó erő lehetne. Nagy reményekkel vágyik arra, hogy egy tiszta és nyugodt helyre jusson. A végén mégjobban bebizonyítja elvágyódását, mert ha elvész az út során akkor is mennie kell, mert otthon nem érzi jól magát. Máshol keresné a boldogulását. Az albatrosz című versről írt bejegyzésemben írtam, hogy sokan elköltöznek hazájukból a jobb élet reményében. Ez a gondolat szerintem erre a versre tökéletesen igaz, elvágyódnak egy "szűzi, messzi partra".

Arra nem sikerült rájönnöm, hogy ez a vers mit akar mondani. Engem nem érintett meg igazán, de van valami ami azért tetszik benne, ezért döntöttem úgy, hogy írok róla blogot. Az egész vers arról szól, hogy a főhős (aki ebben az esetben a költő) emberektől távol a puszta ég alatt szabadon vándorol. Nekem úgy tűnik, hogy a "magányos vándornak" nincs rossz kedve, hanem csak úgy sétálgat, a fejét "kiszellőzteti"; jól esik neki a magány. A verset olvasva az jutott eszembe, hogy én is, és szerintem mások is néha vágynak arra, hogy sétáljanak egy jót a friss levegőn, kinn a természetben, talán még egyedül is. A költő ezt a hangulatot tárja az olvasó elé és ha valakinek nincs is arra ideje, hogy kimenjen sétálni, elolvassa ezt a verset, igaz az érzés nem tart sokáig, mert a mű nem igazán nevezhető hosszúnak de egy kis kikapcsolódásra tökéletes.

Ez a vers az elmúlásról szól. Általában az ilyen szomorú hangulatú verseket nem szeretem, de ez most tetszett, főleg a dallamossága miatt. Nagyon tetszik ez a "hangszimbolika". Jó olvasni a verset, mert Verlaine csodálatosan "játszik" a magánhagzókkal. Maga a vers rövid, rövid sorokkal és rövid versszakokkal, de ennek ellenére elég sok érzelmet közöl. Azzal kezdi a verset, hogy "Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon", mintha azt akarná mondani, hogy a saját lekét is ellepte a szomorúság. Ez már alapból megadja a vers hangulatát. A második versszakban már konkrétan kimondja, hogy beteg. Azzal, hogy beteg nem arra gondol, hogy mondjuk influenzás vagy megfázott, hanem, hogy a lelkét nyomja valami, vagy csak egyszerűen nagyon rossz a hangulata. Mondjuk ha belegondolunk ősszel, főleg ha esik az eső is nekünk se igazán szokott jó kedvünk lenni, semmihez sincs kedvünk és igazából nem tudunk magunkkal mit kezdeni, legjobb lenne semmit sem csinálni. Szerintem a költő ilyen hangulatában írta ezt a verset és tetszik, ahogy ezeket a bonyolult érzéseket le tudja írni, mert vissza lehet vezetni a vers hangulatát az ember hangulatára. "Félelmetes tud lenni ez a hasonlóság."

Ezt a verset elolvasva vegyes érzelmek támadtak bennem. Most, mikor eldöntöttem, hogy írok róla blogot egyszer elolvastam (de nem először) és egyszerűen olyan érzésem támadt, hogy még egyszer el kell olvasni (legalább négyszer elovastam). A mű olvasása közben több gondolat/hasonlat merült és merül fel bennem. Az egyik ilyen: Emlékszem, hogy (talán még kilencedikben)kaptunk egy házifeladatot, amiben arról kellett írni, hogy sokan elköltöznek hazánkból. Szerintem ez a vers nagyon jól szimbolizálja ezt a helyzetet. Hazájában az ember "szabadon szárnyalhat", de ha elhagyja szülőföldjét "szárnyait, mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg". Elég durva hasonlat, de szerintem ez minden olyan emberben megjelenik (valakiben jobban, valakiben kevésbé) aki elhagyja a szülőhazáját. A levegő, az ég szimbolizálja az ember hazáját; a hajó fedélzete pedig az ember új lakhelyét. Eszembe jutott egy másik hasonlat is: Például ha az embert a megszokott mindennapi munkájából, munkahelyéről "kiszakítják" és bekerül egy idegen közösségbe és mondjuk nem is ért ahhoz amit csinálnia kéne nem érzi jól magát "vonszolja a szárnyait". Ez a vers szerintem nagyon szimbolizálja a kitaszítottság érzést.

A verseket nemigazán tudom értékelni, de ebbe volt valami, valami különleges. Mikor órán vettük felkaptam rá a fejemet (ami főleg versek esetében nemigazán szokott előfordulni). Nem tudom eldönteni, hogy ez a vers tetszik vagy nem tetszik nekem, csak úgy fogalmaznék, hogy érdekes. A cím szerintem már alapból fura, nemtudom, hogy hogyan lehet egy versnek olyan címet adni, hogy dög... A költő már úgy kezdi az első versszakban, hogy szép nyárhajnali látvány. Szerintem kicsit elvont elme. Már az első versszakban egy hatalmas ellentétet tár elénk, mert az, hogy a kedvesével sétál és egy dög látványa az érzelmeknek két véglete (szerintem). Azt sem igazán értem, hogy mi visz arra valakit, hogy egy verset egy dögről írjon. Baudelaire ráadásul még valami erotikát is lát abba a halott élőlénybe, amiben pondrók mászkálnak és iszonyú büdös. Ha ez még mindig nem lene elég... A végén azt írja: "Ilyen leszel, te, nők között királynő". Tehát a saját kedvesét hasonlítja a bomladozó döghöz, hogy ő is így fogja végezni. "Most őszintén: Kinek jut ilyen eszébe?!"

Kezdeném egyből a véleményemmel: nekem nagyon nem tetszett és őszintén megmondom, hogy a vége felé már rossz is volt olvasni (lehet, hogy egy-két lapot át is ugrottam). Alapból nagyon furán kezdődött a mű. Az elején még egy kicsit talán érdeklódéssel is fogadtam és kiváncsi voltam, hogy Tolsztoj mit fog kihozni abból, hogy temetéssel kezdi. Igazából még most se értem, hogy egy művet mért így kell elkezdeni... Az amúgy is "nagy lelkesedésem" méginkább csökkent azzal hogy temetéssel indított. Ezzel még úgy igazán nem is volt bajom. Utána jött egy kis lazítás. Leírta Ivan Iljics karrierjét, hogy törvényszéki bíróként dolgozott. Aztán Tolsztoj a mű fordulópontját tárja elénk (ha jól emlékszem akkor a 3. fejezetben), ami lényegében annyi hogy a főhős leesik a létráról. Azt órán megbeszéltük, hogy nem csak fizikai jelentése van (a munkahelyén is lejjeb csúszik a  ranglétrán). Az egész regény innentől már csak szenvedéseivel foglakozik és azzal, hogy ez családtagjait mennyire nem érdekli. Ez már nyagyon unalmas lesz és szerintem senki nem veszít vele sokat, ha egy-két oldalt "elfelejt" elovasni.

Nagyon tetszik nekem mikor egy-két ember elolvas egy könyvet és utána bemutatják az osztálynak. Ez a "könyvajánló féle" vagy meghozza az kedvemet ahhoz, hogy elolvassam vagy éppen eldöntöm, hogy ezt biztosan nem fogom elolvasni. Ennél a műnél éppen azt döntöttem el, hogy biztosan nem fogom elolvasni. Nekem ez túl abszúrd. Nem szeretem az olyan könyveket, amik olyan dologról szólnak, ami totál lehetetlen, semmi vaslóságalapja nincs. Jó ha néha egy kicsit elmozdul a történet szála a képzelet világába, de ez már sok és nagyon fárasztó. Egyáltalán hogyan lehetséges az, hogy valakinek leesik az orra. Olyanról már hallottam, hogy valakinek megfagyott az orra és letörött. Eddig a történet még oké is lenne, (igaz a műben ez nem a fagyás miatt történt meg) mikor az orra önálló életre kel és úgy viselkedik mint egy ember, na ez már nekem sok. Jó ha az író egy tulajdonságot, egy társadalmi helyzetet vagy egy éppen aktuális dolgot valamilyen hasonlattal mutat be például: köpönyeg. De ez már számomra túlmegy minden határon. Megbeszéltük ugye, hogy Gogol az akkor uralkodo tásadalmi helyzetet és az orosz embereket akarta bemutatani, de ez nekem nagyon nem jött át. Ez a könyv nekem egyáltalán nem szimpatikus.

Ebben a műben volt valami ami megfogott egy kicsit. Nem olyan unalmas, vicces és elgondoltató ahogyan leírja Gogol Akakij Akakijevics szerencsétlen, szánalmas és egyben boldog életét. Az író ezzel felhívja az emberek figyelmét, hogy a társadalomból kirekesztett "fura" emberek is igenis valamiben jók és értékesek. Akakij Akakijevicsnek nem volt más fontos és boldogító élménye az életében a másoláson kívül, kenyerét is ezzel kereste. Nagyon szerette a munkáját és voltak betűk amiket különösen szeretett leírni. Egyszerű élete volt és nem szeretett volna ezen változatani, ő így volt boldog. Nem zavarta különösebben, hogy a munkatársai kigúnyolják. Mikor éppen jó kedvemben ültem le olvasni akkor viccesnek találtam, hogy a munkatársai kicsúfolják. De ha egy kicsit rosszabb, kedvetlenebb hangulatomban olvastam akkor egész megsajnáltam, hogy miért bántják szegény embert és miért nem beszélgetnek inkább vele. Élete nagyban megváltozott mikor megtudja, hogy új köpönyeget kell csináltatnia. Spórolásba kezd és annyira az új köpönyegére koncentrál, hogy még a másolásba is hibázik. Nagyon örült amikor megkapja az új köpönyegét, ha belegondolunk nem volt más öröme az életben a  másoláson kívül, most meg csináltatott magának egy új köpönyeget, "mekkora nagy ugrás ez a másoláshoz képest". Mi is örülünk neki ha veszünk magunknak egy új kabátot vagy valami új ruhadarabot, elképzelhetjük hát neki mekkora öröm lehetett. Amikor ellopják tőle a köpönyegét, mintha megszünt volna élete értelme. Bele is betegedett, majd meghalt, hogy elvették tőle azt amiért annyit szenvedett. Ha valaki eddig még nem sajnálta volna meg akkor ennél a résznél biztos megsajnálja Akakij Akakijevicst. Nekem a vége annyira nem tetszett, mert jobban örültem volna, ha valami boldog lesz a lezárása.

Ha jobban belegondolok és a konkrét történet mögé nézek lefordítható ez napjainkra is és minden ember életében ott van. Például ha eltervezünk valamit és nagyon várjuk és valahogy mégsem jön össze mi is csalódottak leszünk és valamilyen szintem minket is megvisel.

Szerintem nem árulok el újat azzal, hogy nem olvastam el teljes terjedelmében a művet. Inkább rövidítve, úgy viszont tetszett, de mégse tudtam rávenni magamat, hogy elolvassam azt a 661 oldalt. Tetszett, hogy Raszkolnyikov (a főszeprelő:) azért döntött úgy, hogy megöli az uzsorást, mert azzal elsősorban másoknak tesz jót. Nagyon jól kitalálta Dosztojevszkij, hogy Raszkolnyikov igazából végig látta, hogy hogyan folyik a nyomozás és tisztában volt azzal, hogy simán megúszhatja a bűntettet. A főhősnek igazából saját magában kellett elrendeznie a dolgokat, a saját lekiismerével kellett megküzdeni. Végül ő döntött úgy, hogy feladja magát, mert ilyen nyomással a vállán nem lehet élni. Az író ezt tanító szándékkal is írhatta, mert minden embernek a tettei után felelősséget kell vállania és ha nem is a törvények büntetnek meg a rossz cselekedeinkért, akkor a lekiismeretünk fog szólítani és ráadásul még Isten is követi minden léptünket. Igazából nem lehet elbújni semmi elől! Szerintem ez lehet ennek a műnek a központi üzenete.