Ez a vers az elmúlásról szól. Általában az ilyen szomorú hangulatú verseket nem szeretem, de ez most tetszett, főleg a dallamossága miatt. Nagyon tetszik ez a "hangszimbolika". Jó olvasni a verset, mert Verlaine csodálatosan "játszik" a magánhagzókkal. Maga a vers rövid, rövid sorokkal és rövid versszakokkal, de ennek ellenére elég sok érzelmet közöl. Azzal kezdi a verset, hogy "Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon", mintha azt akarná mondani, hogy a saját lekét is ellepte a szomorúság. Ez már alapból megadja a vers hangulatát. A második versszakban már konkrétan kimondja, hogy beteg. Azzal, hogy beteg nem arra gondol, hogy mondjuk influenzás vagy megfázott, hanem, hogy a lelkét nyomja valami, vagy csak egyszerűen nagyon rossz a hangulata. Mondjuk ha belegondolunk ősszel, főleg ha esik az eső is nekünk se igazán szokott jó kedvünk lenni, semmihez sincs kedvünk és igazából nem tudunk magunkkal mit kezdeni, legjobb lenne semmit sem csinálni. Szerintem a költő ilyen hangulatában írta ezt a verset és tetszik, ahogy ezeket a bonyolult érzéseket le tudja írni, mert vissza lehet vezetni a vers hangulatát az ember hangulatára. "Félelmetes tud lenni ez a hasonlóság."