Szerintem az eddig tanult versek közül ennek a legnyílvánvalóbb a mondanivalója. Maga a vers tetszik, ahogyan leírja Rilke az állat bezártságát. De ugyanakkor haragra is gerjeszt mert az fut át mindig az agyamon (akárhányszor elolvasom), hogy tenni kéne valamit az ilyen bezárt állatokért. Tudom ennél tovább kéne látni, mer Rilke biztos, hogy nem volt "greenpaece aktivista". Na! Ha kicsit elmélyülünk a vers igazi mondanivalójában, nagyon hamar rájövünk, hogy az ember be van rekesztve a saját kis körébe és csak ritkán lát a "ketrecen" kívülre. Nagyon szépen leírja a költő az első versszakban, hogy a párduc már úgy kimerült, hogy nem lát, úgy érzi, hogy a rácsokon túl nincsen világ. Az ember is ilyen, annyira magunkba tudunk fordulni, hogy nem érdekelnek a körölöttünk zajló események. A második versszakban már azt írja Rilke, hogy a párduc hatalmas ereje magába van fojtva, mert a rácsok ellen úgysem ér vele semmit és olyan kis helyre van bezárva, hogy erejét nem tudja kitölteni, pedig ebben a hatalmas erőben egy nagy akarat áll. Szerintem ez azt jelenheti, hogy ha az ember magábafordulva éli az éleltét akkor a barátainak, a közösségnek, akár az emberiségnek nem tud jót vagy hasznosat tenni, mert ahhoz meg kéne nyílni. A harmadik versszakban már azt írja le Rilke, hogy ez a párduc a "full homály" állapotában van, mert ha felnyitja a szemét és lát valamit a világból az eljut a szívéig, de ott megszűnik. Nem tud kilépni ebből az állpotából. Az egész vers erről az egyáltalán nem természetes helyzetről szól. Az embernek nem szabad magába fordulva élnie, hanem élveznie kell az életet.
Most még eszembe jutott egy záróakkord: "Carpe diem!"